Gátat építeni jó dolog

Nem tudom kinek milyen gyerekkora volt, a miénk a testvéremmel nyaranta szabad volt, mint a madár. A szüleink reggel elmentek dolgozni, meghagyták, hogy a két 10 literes vödörbe hozzunk ivóvizet a kútról, mire hazaérnek (mivel vezetékes víz nem volt...) és a konyha legyen felmosva, egyéb kötelességre nem igazán emlékszem, ami ránk hárult volna. Ez egyben azt is jelentette, hogy reggel 7-től délután 4-ig azt csináltunk, amit akartunk.

Hurrá! És mentünk a szabadon átjárható kertekben tenyésző dzsungelekbe, fel a faluszélre a Csáki-kő barlangjaiba vagy a falun átfolyó, örökké változó Nagy-patak köves medréhez játszani. A patakot nagyon szerettük, órákon keresztül versenyeztünk, hogy a folyás irányában ki tud  kövekről kövekre ugrálva minél messzebbre eljutni. Persze, ha lecsúszott a lába valakinek és beleestünk a vízbe, az is ugyanolyan jó volt és ugyanúgy lehetett folytatni. A víz sohasem volt egyforma, hol majdnem kiszáradt, hol egészen kikelt medréből és rohant, elfedve a mi kedves köveinket, csak a megborzadó nézelődést hagyva meg nekünk gyerekeknek - a partról.

De a legjobb volt gátat építeni! Nyáron a langyos vízben - több helyen fürödtek is a mélyebb részeken - a fiúk fecskében, a lányok bugyiban hordták, cipelték, dobták, helyezgették a köveket, hogy elzárják a vizet egy darabon. Keletkezett egy kis tó, amiben tovább lehetett játszani és hát a gátat örökké javítani kellett, hiszen a víz mindig erősebb volt mint mi... Talán azt gondoltuk, hogy kordában tudjuk tartani ezt a zabolátlan erőt, ami ott volt nap mint nap előttünk. Vagy az állandó változás igézete, ami vonzott minket, hiszen sohasem lehetett unatkozni mellette.

Ez utóbbi emléke villant be, amikor a napokban, hosszú évek óta ismét a Nagy-patak oldalában álltam, ahonnan lenézve, kissé távolabb, két gyerek gátat épített a vízben... Lementem hozzájuk, a gyerekek kíváncsiak voltak és barátságosak, így születtek ezek a képek.