Mesterségem címere - a cipész

A mesterségem címere sorozatból a következő, akit be szeretnék mutatni: Füleki László Gyöngyösről. Ha valaki gyanakszik az ismerős név hallatán, annak igaza van, az apámról van szó.
A cipész ma már egy kihalófélben lévő szakmának minősül, mert a régi cipőket is sokszor eldobják és újat vesznek helyette. Az a korosztály viszont, amelyik megtanulta a spórolást, megbecsüli ezeket az embereket.
Apám is megtanulta mindazt, amit erről a szakmáról tudni kell, onnan kezdve, hogyan kell az elkopott sarkú cipőt tisztességesen megcsinálni, egészen egy birgerli csizma vagy egy menyasszonyi cipő elkészítéséig. Nekem is van olyan félcipőm, amit ő készített. Tudását később már ipari üzemben kamatoztatta, komoly pozíciókban, miközben a fizikai tevékenységet soha nem hagyta abba. Aztán nyugdíjba vonulása után ugyanúgy folytatta és ma is, 79 éves korában is ugyanazzal a kitartással és szakmaszeretettel hozza rendbe az elhasználódott lábbeliket.
A képek azt a pár négyzetmétert készültek, ahol a munka zajlik, a ragasztók, az árak (ez egy szerszám!), a csiszoló és varrógépek mellett, a "pangli" (munkaasztal) és a suszterszék között.

Erdély arcai

A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum írt ki egy pályázatot Erdély arcai címmel, melyben a fotókhoz történeteket kellett mellékelni. A pályázaton 3 képemet + a történetet díjazták, melyeket itt teszek közzé.

Reggel a hegyről

Kalotaszeg jobbára kopasz dombjaira felhágva kicsit elanyátlanodik az ember, ha szétnéz. Mert a hegyek magasak és szépek, a levegő erős és az ember kicsi.

Különösen virradatkor, amikor az ember összehúzza magát a hideg novemberi szélben és várja a napot. 

De a hegyek körben magasak és a fény még küzd a gerincen lévő fenyvesek sűrűjével… Várni kell, pedig az alattuk kezdődő domboldal teraszos legelői is dideregnek már a sötétben. Csak a kazlak emelkednek ki sötéten a kaszálóból.

Hopp, most, mintha…! Megjelent az első napsugár a hegy fölött!

Mintha egy hatalmas fénylő ujj szaladna végig az oldalon, ami hol itt, hol ott érinti meg a dombon lévő kazlak egyik oldalát, majd pászmává kiszélesedve beteríti őket és a hosszú árnyékokat mutatóként használva festi meg a teraszok élét…

Lassan pára száll fel a völgyből, emberi zajok türemkednek be messziről és a kutyák is ugatni kezdenek. 

Új nap kezdődik.   

A templom

 

Az énlakai templom régóta ott áll egy dombon, a falu közepén. Mint egy strázsa áll és őrzi a régi sírokat a benne lévő emberekkel, az életükkel, bajaikkal és örömeikkel. Sokat látott már.

Ha lenéz, a lábainál gyümölcsfákat lát, amik melegítik csípős őszi reggeleken, hogy a szél ne támadja meg olyan könnyen a cinterem falait. 

Késő délutánokon szikár testét hosszú árnyékok csíkozzák be, amit takaróként  mintha az Úristen keze igazgatott volna rá, hogy nyugodalmasabb legyen az álma… 

Kiscsóring

 

Tavaszi reggel van. Mérában a bivalypásztorok végigjárják az utcákat és összeszedik az állatokat, akiket a gazdáik beadtak a csordába. Nagyon nem kell biztatni őket, hiszen azok tudják, hogy jó legelőre mennek, estéig annyit ehetnek, amennyit csak tudnak. 

A csobánnak van egy kísérője, a csóring, aki egy fiatalabb fiú szokott lenni vagy a családból vagy a rokonságból. 

Az a dolga, hogy mindenben segítse a csobánt, aki felelős az összes állatért. Mellesleg, tanulja meg a mesterséget, mert ezt is tanulni kell. 

Hogyan tudja megkülönböztetni az állatokat, mit kell figyelni rajtuk, hogyan kell terelni őket, melyiknek milyen szokása van, melyiknek ki a gazdája, hogyan ne kóboroljanak el és még sok mindent…

Egy biztos: csóringra mindig szükség van. Csak reggel ne lenne annyira csípős a levegő…!

A Sportcsarnoki kiállításról

A táncháztalálkozón lezajlott a "Bivalyok közt Mérában" kiállítás, ami két napig volt látható, ezalatt becslésem szerint 2-300 ember láthatta a kiállítási anyagot. Csatolok néhány werkképet, a kiállítási anyag a weboldalamon a Kiállítások menüpont alatt lesz rövidesen megtekinthető.